Számos nagy dolgot vitt véghez a Forma-1-ben a jövőre visszatérő Honda: a régi-új partnerrel, a McLarennel közösen nyert temérdek futamot, vb-címeket, s bár önálló konstruktőrként nem lettek túlságosan sikeresek, abból a korszakból is van mire büszkének lenni. Például arra, hogy a mai napig a japánoké a Forma-1-es autóval valaha elért legnagyobb csúcssebesség.
Ha a csúcssebesség szóba kerül Forma-1-es tekintetben, a rajongók zöme rávágja, hogy „Montoya, 2005, Monza”! A kolumbiai pilóta a legendás helyszínen 372,6 kilométer/órás csúcssebességet produkált a McLarennel, de nem a versenyhétvége keretein belül, hanem néhány nappal korábban, egy privát tesztelésen, így szigorúan F1-es szemszögből nézve még úgy sem tekinthető hivatalos csúcsnak, hogy a legtöbb portál ezt emlegeti Forma-1-es rekordként.
Arra mindeképpen jó volt a 2005-ös csúcssebesség-hajhászat, hogy a Hondánál is ráharapjanak a témára és úgy döntsenek, hogy speciális körülmények között megpróbálják elérni a 400 kilométer/órás álomhatárt. Helyszínnek a sebességi rekordok örök helyszínét, a Utahban találgató Bonneville sós síksággá alakult kiszáradt tómedrét választották, ahol 2005 novemberében szerettek volna nekifeküdni a rekordfelállításnak, de a rossz időjárás miatt végül egy másik helyen, a kaliforniai Mojave légitámaszponton bonyolítottak egy főpróbát.
A volán mögé az akkori egyik tesztpilóta, a dél-afrikai Alan van der Merwe ült, akinek háromszor is sikerült álépnie a 400-as álomhatárt a hátsó szárny nélküli, csúcssebességre faragott F1-es géppel. Egy ízben a 413 kilométer/órát is elérte a dél-afrikai pilóta, ám ezek az eredmények a körülmények miatt nem lehettek hitelesített rekordok. Az időjárás csak 2006 nyarán tette lehetővé, hogy a gárda – akkor már gyári Hondaként – újfent nekifeszüljön a csúcsbeállításnak, a volán mögé Bonneville-ben is Van der Merwe ülhetett.
A különítmény három napon át kísérletezgetett: az egymérföldes szakaszon a harmadik napon sikerült átlépni az álomhatárt, akkor a dél-afrikai pilóta 400,450 kilométer/órával száguldott, hivatalos rekord azonban ebből sem lett, ahhoz ugyanis az kellett volna, hogy a tempó a fordított irányban teljesített szakaszon elért sebességgel átlagolva is magasabb legyen 400-nál. A második futás 393,613-ra csökkentette az oda-vissza átlagsebességet, de a hondások így sem csalódtak: a program végére 397,360 kilométer/órára tornázták fel az egymérföldes száguldás Forma-1-es csúcsát és beállították a kilométeres menet rekordját is, ez 397,481 kilométer/óra lett.
Némi vigaszt jelentett, hogy az egyirányú, 400 kilométer/óra feletti rekordot néhány hónappal később az FIA is elismerte, mint „race legal”, azaz versenyzésre is megfelelő Forma-1-es autó hivatalos sebességi rekordját. Persze ezzel is vitába lehet szállni, mivel a hátsó szárny helyére szerelt, az autó stabilitását, irányíthatóságát segítő függőleges terelőlemez mozgó aerodinamikai elemnek számított.
.jpg?full=1)
„Már az előzetes vizsgálódás során is nyilvánvalóvá vált, hogy az autó nagyon nagy sebességnél instabillá válhat. Gondolkodtunk azon, hogy átalakítjuk hátsókerék-kormányzásúra és aktív fékeket használunk, de ez a megoldás sokkal egyszerűbbnek tűnt” – mondta akkoriban a furcsaságról John Dickinson, aki a rekordkísérletekhez használt 007-es Honda-konstrukció aero-átalakítását irányította.
Aligha lehet kétséges, hogy a visszatérés apropóján a Honda marketingeszközként biztosan feleleveníti majd a 2006-os eseményeket, amelyek egyik főszereplője, Van der Merwe a mai napig fontos szereplője a Forma-1-nek. Miután versenyzői állás nem jutott neki a mezőnyben, szerencsét próbált az A1GP-ben és a Le Mans Series-ben, 2009 óta pedig a nagydíjakon az orvosi autó állandó pilótájaként dolgozik az FIA-nak.
